Egy kicsit azért csalódtam Magyar Péterben, pedig nem raktam magasra a lécet

Volt eddig egy teljesítmény, amit őszintén tiszteltem Magyar Péterben. Ismerőseim a megmondhatói, ürgebőrbe varrt képernyőfotókkal tudnám is bizonyítani, hogy nem csak nem tagadtam el tőle, de gyakran mondogattam is a felbukkanása óta. Mégpedig azt, hogy képes volt még az ország akcióbaloldali csoportjainak is magyar zászlót nyomni a kezébe. Úgy voltam vele, hogy ez önmagában megsüvegelendő produktum, visszahozni legalább szimbolikus szinten a nemzeti érzületet, és felpántlikázni vele azt is, aki ritkásan gondolkodott nemzetben: hadd szokja, mindannyiunknak jobb lesz eztán egy országban élni.

Sajnos az elmúlt egy-két napban megrendült az ebbéli hitem. Aki képes úgy elgyalogolni „román földre” (sic!), hogy a pártja hol felszólít mindenkit a magyar zászlók elrakására, mert fél attól, hogy provokálnák a vendéglátókat – ezzel a legszebb SZDSZ-es időket idézve románozva le a külhoni magyarokat –, hol inkább módosítja a bejegyzést, mert gyávának lenni is gyáva, annál attól tartok, hogy a nemzeti szín használata is csak egy fura franchisemagyar piramisjáték része. S persze csak addig tart, amíg a megfelelő politikai haszon realizálható, jelesül az úgymond elkószált fideszesek és bizonytalanok voksai, webshopos költése vagy biodíszletként alkalmazása pár jó szóért cserébe.

Mindeközben a haza, a nemzet pozíciónak gyengítése nem probléma, szír gépes vagy éppen háborús uszítós fake news-zal, az uniós források zárolásának támogatásával, vagy éppen azzal, hogy a magát szlovák Hitlernek tituláló vezetőjének szobrot emelő, magyargyűlölő Matica Slovenska székházában sikerült megképezni az első felvidéki Tiso-szigetet. Mondjuk mindezen józan ésszel az sem segített, hogy az egyébként Erdélyben sem mindenki által támogatott, de azért iránytűnek számító RMDSZ-be is sikerült a régi hévvel belegyalogolnia.

Egy vaskos kérdést tennék fel elnök úrnak egyébként, ha már székely testvérét emlegette és székely zászlót is lobogtatott (a határig): megőrizné-e székely testvérei állampolgársághoz és magyarországi szavazáshoz való jogát, vagy elvenné? Mert ez elől a kérdés elől mindezidáig sikerült kitérni, s így az ember kénytelen arra gondolni, hogy a nagyváradig tartó tartalomgyártó turné vége annak a felmérése is volt, hogy vajon jól szavaznának-e ezek az erdélyiek.

A kettősség ebben is azért trükkös, mert egyértelmű kommunikáció híján mindig azt látnak bele a hívek, amit szeretnének, aki meg kellemetlent kérdezne, azzal úgysem áll szóba. Marad a Facebook-oldal biztonságos közege, miközben a posztok egyik felét láthatóan Jakab Péter ökölbe szorult keze, másikat Lélekbonbon Kristóf gyártja.

Most főleg utóbbi, a szeretet jegyében. Nyilván a keménymagnak egyébként is egyre megy ez a hirtelen jött szeretetforradalom: virtuálisan vezényszóra ölnek vagy ölelnek, és míg tegnap harcosan tapsoltak a templomi híveknek üvöltöző, párbeszédet minden szinten elutasító, neojakobinus leszámolást sugalló vezérnek, most a zavar legkisebb jele nélkül mutogatnak a Harcosok Klubja nevű dologra, hogy lám-lám, itten vanik az erőszak odaát, mink sosem. S közben sokan meghatottan olvadoznak attól a közösségi meg nemzeti összetartozás-utánérzéstől, amiből csak azért nem részesültek eddig, mármint az igaziból, mert régen (vagy tán egyszer sem) vetette el őket az útjuk például Csíksomlyóra, nem jártak válogatott meccsén, s általában is mindenhol kerülték az ilyen nemzetieskedő dolgokat. Azahriah-mintázat ez is: ha valaki sosem hallgatott régebbi popzenét, mert, teszem azt, tizenöt és fél éves, rá igazi újdonságként hathat egy-egy dallamvezetés, és egyfelől ahhoz fog kötődni, akitől először megkapta (vagyis akitől először hajlandó volt elfogadni), másfelől nem is fogja érdekelni, hogy valahol egyébként ebből van „igazi” verzió is, nem csak előrágott. Erről beszélt Mérő Vera is nemrég, hogy van, hogy egy életérzés kapja el az embert – való igaz, ha már a politikai kommunikáció kezd szórakoztatóipari műfajjá válni, ebben sokkal jobban érvényesülnek az ehhez hasonló figurák azzal az üzenettel, hogy minden rossz, és erről kizárólag a kormány tehet, mint akármelyik oldal unalmas öltönyös arcai, komolyabb vagy árnyaltabb mondanivalóval.

S nyilván a baloldali véleménypotentátok, akik mindezidáig hétágú korbáccsal cserzették a magyar nép hátát azért, mert ilyen-olyan feudális reflexeket mutat, meg jobbágymentalitást, meg bárgyú rajongást a kormány iránt, meg tudom is én, mit, most elfordítják a fejüket, amikor egy-egy falu határában nemzetileg felpántlikázott sóval-kenyérrel fogadják Magyar Pétert.

Az egymillió lépés az egymillió, akkor is, ha nem annyi. A negyvenhét százalék, az negyvenhét, akkor is, ha a Medián méri. Négy láb pediglen jó, kettő rossz. Zászló, zászló, szív! Csak a végén ne szegény zászló szívjon.

Székely zászló Magyar Péternél; füzesgyarmatnál még megvolt. Forrás: Magyar Péter Facebook-oldala